Viviana

- Kérlek!
- Nem.
- Légy szíves!
- Hülye vagy és nem.
- De…
- Nem.
- Vivi én…
- Fogd már be! Odaviszlek, csak ne csipogj, itt nekem könyörgöm. – húztam el a számat. – Ugye tudsz róla, hogy nagyon hülye vagy és egyébként sem fogsz semmit elérni?
- És azt te honnan veszed?
- Úgy, hogy ismerem. Gyerünk. – tápászkodtam fel a földről, majd felkaptam egy csatot a sminkasztalomról, amit nem épp arra használtam, feltűztem vele hosszú hajamat, majd elindultam a fiú kolesz felé nyomomban izgatottan csacsogó unokahúgommal.


- Reggelt. – mondtam fintorogva, miközben elterültem az egyik kanapén. Kissé félredöntöttem a fejemet és úgy figyeltem Mayát, aki szégyenlősen nézegette Hemsworthot miután halkan köszönt. Ez egy hülye állat. Én nem ismerem. Letagadom, hogy rokonságban vagyunk, de komolyan.
- Amarilla merre kóborol? – kérdeztem szórakozottan, miközben a hatalmas teraszajtón keresztül bámultam az eget. Felálltam a kanapéról, majd kisétáltam a teraszra. Gondolkodás nélkül vetettem át a korláton karcsú lábaimat és ültem fel. Hmm… nem lenne valami jó 10 métert zuhanni.