Darren-Vivi
- Nem értem miért kell ebből ekkora ügyet csinálnod! Szerintem én is nyugodtan kérdőre vonhatnálak. – sziszegte Darren ingerülten. Már a tűrőképességem határán voltam. Ki tudja, mióta veszekszünk és vágunk egymáshoz keresetlen szavakat.
- Nem csaltalak meg! Miért olyan nehéz felfogni, hogy fájt a fejem és visszamentem a kollégiumba?! Sajnálom, hogy elfelejtettem, hogy ott vagy! Sajnálom, hogy hülye vagyok! Sajnálom, hogy egyáltalán élek! – kiabáltam kétségbeesetten. Már képtelen voltam visszafojtani, előtörni akaró könnyeimet. Felkaptam a bőröndömet, majd zokogva vágtam be magam után az ajtót.
Még mindig szipogva fordultam be a busz felé, amire fel kellett szállnunk. Megtöröltem a szememet, majd erőltettem magamra egy laza mosolyt, aztán elindultam a jármű felé, ahol a többiek már ott voltak.
- Reggelt! – köszöntem, amint beléptem az ajtón. Levágtam magam az egyik üres, hátsó ülésre, majd tenyerembe temettem az arcomat. Nem hiszem el… Miért kellett pont most összevesznem vele? Én… nem akartam. Ami pedig a legrosszabb, hogy neki van igaza. Semmi okom nem volt féltékenykedni. Darren nem olyan… Én meg… én meg majdnem elcsábultam. És még hazudtam is neki. Kétségbeesetten bámultam ki az ablakon. Megpillantottam a busz felé közeledő, morcos, fekete ingbe burkolózó srácot. Amikor felszállt a járműre és észrevett, csak egy fagyos pillantásra méltatott, majd leült az egyik tőlem legtávolabb helyezkedő ülésre. Fájdalmasan sóhajtottam fel, majd tehetetlenül dőltem hátra az ülésen. Nem akarom, hogy haragudjon rám… Egyszerűen képtelen vagyok elviselni, ha ennyire hidegen és érdektelenül tekint rám. Fáj.
Többször elhatároztam, hogy felállok, odamegyek hozzá és bocsánatot kérek a hisztim miatt. De egyszer sem volt bátorságom megtenni. Pedig muszáj lesz. Én ezt nem bírom. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint még tegnap este. Hogy átöleljen és én biztonságban érezzem magam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése