Összehúzott szemöldökkel pillantottam Nathanielre. Mégis mi a francot akar még?! Ennél idiótábbnak már nem igazán tudom magam érezni. Meg ennél szánalmasabbnak sem. Úgy van, most rohadtul szánalmas, amit csinálok. Ha kicsit is normális lennék, most szépen hátat fordítanék neki és itt hagynám, hogy dögöljön meg egymagában. Annyi a gond, hogy nem érzem magam épelméjűnek. Valószínűleg jól bevágtam a fejem valahova, hogy így bekattantam. Most, nézzük csak sorban: lefeküdtem Hemsworthal, elkerültem, utáltam, kavartunk, depiztem, önszántamból csókoltam vissza és most se megyek el sehova.
- Hé! Várj már! – kiáltottam utána, mikor sietősen elindult. Na, most meg nem, hogy hagynám elhúzni a francba, még követem is. Elgondolkodva baktattam mellette, miközben a kidíszített kirakatokat bámultam. Lehet, hogy az ünnepekre apámhoz kéne utaznom. Talán, ha nem látnám nap, mint nap, nem lennének ilyen fura gondolataim. Igen, ez jó ötlet.
- Igen, a miértre. – álltam meg én is, majd karba font kézzel néztem vissza. Minnél tovább beszélt, annál inkább kezdett tudatosulni bennem, hogy Hemsworth is egy idióta. A mondandója végére kissé elnyílt a szám a döbbenettől.
- Ez… ez most komoly?! Azért kellet két héten keresztül szenvednem, mert csorbát ejtettem azon a fene nagy büszkeségeden?! Ugye csak viccelsz! – tátogtam felháborodottan. Mégis, hogy jött neki az, hogy így próbáljon meg tönkre tenni?! Ez nem fair! Én mégis csak nőből vagyok az istenért! Őt én mégis, hogy a büdös francba tudnám összetörni!
- És te tudod milyen az, mikor azt hiszed magadról, hogy valamit kibaszottul elcsesztél, aztán kiderül, hogy egy fasz direkt arra játszott, hogy kiborulj?! – kérdeztem vissza összeszorított fogakkal, aztán mikor ott akart hagyni, gondolkodás nélkül rohantam utána és ragadtam meg a karját.
- Most ne merészelj itt hagyni, megértetted?! Nem teheted! – sziszegtem az arcába kétségbeesetten. Azt hiszem… egyre kevésbé tudom titkolni magam elől is, hogy… szeretem őt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése