Zoe

Hatalmas bőröndömet magam után vonszolva haladtam lefelé a végeérhetetlen lépcső folyosón. Egy hét Amerikában. Lehet, hogy nem is jó ötlet visszamennem. Hiszen eddig azon gondolkoztam, hogy haggyam végleg ott azt az országot, most meg visszamegyek? Nem vagyok normális. És az egészben a legrosszabb, hogy attól félek, újra beleszeretek Amerikába. Tizenkét évemet töltöttem ott. És imádtam az Államokat. Csak nem volt erőm ott maradni. Muszáj volt változtatnom, mert beleroppantam volna az elvárásokba. Hát ezért jöttem át Ausztráliába. Időpocséklás bizonygatnom magamnak, hogy valaha is jobban fogom szeretni Ausztráliát a napsütötte és homokos tengerpartjaival, mint Amerikát, ahol éjszaka ébrednek fel az emberek és soha egy percre sem szunnyadnak el a városok. Hiányzik a pörgés és az a rohanó életmód, amit ott megszoktam. Itt mindenki jóval visszafogottabb, hidegebb vérmérsékletűek az emberek a stílusuk pedig mindegyiküknek nyers, és este nyolc után elvétve találni csupán fiatalokat hétköznap az utcákon. Ráadásul muszáj voltam legkedveltebb hobbimtól is megválni, ami nem más volt mint az éjszakai vásárlás, ugyanis itt minden bevásárlóközpont és bolt bezárja rácsos kapuit a vásárlóközönség előtt pontban kilencórakkor. Amerika pedig... hiányzik. Hogy is tudtam volna nem elmenni? Habár mindenki úgy tudja, hogy nem vágyom vissza szülőhazámba és menthetetlenül bele vagyok esve Amerikába.
Lassan sétáltam ki az iskola elé, ahol már várt ránk egy busz, ami elviszi a húsz fős kis társaságot a repülőtérre, ahonnan a repülőnk indul és meg sem áll egészen Las Vegasig. Már egy páran sorakoztak a busz mellett, de nem sokan voltak olyanok, akikkel most szívesen beszéltem volna. A napokban pedig Viviana elől kifejezetten bújkáltam. Hiszen hülyeséget csináltam és ha megtudja, biztos, hogy örökre megharagszik rám és megérteném. Egy rossz kurva vagyok... Nem szabadott volna egyáltalán... nem is ostorozom tovább magam, már annyiszor átgondoltam, hogy mi lenne, ha akkor nem tartok Darrennel. Nem kellene bújkálnom a saját barátnőm elől.
A csomagjaimat bepakolták a rakodótérbe, de még nem volt kedvem felszállni. Mi van, ha végleg ott maradok? Félek, hogy ismét elcsábulok. Nem kell hozzá sok. Azt pedig végképp nem akarom, hogy bárkivel is összefussak, mert akkor nem leszek képes visszajönni. Szétszakad a szívem. Mind a két fele másfelé húz... Nem mehetek el. Itt kell maradnom. Ahogy azonban megfordultam, Nate-be botlottam. Ő is az olyan emberek közé tartozott, akikkel most nem volt kedvem társalogni is. Különben is, ki engedte meg neki, hogy ilyen mindenttudóan mosolyogjon rám? Semmit nem tud... nem is ismer, ne legyen eggyüttérző. Kár, hogy ebből semmi nem igaz, mert tudja, hogy mikor tépelődöm magamban.
- Szia Zoe - köszönt Nate, de én egy egyszerű "Hello"-val elintéztem, majd szememre húztam a napszemüvegemet és mindenkin átfurakodva felrohantam a buszra. Megcéloztam a busz hátulját és bevágódtam az utolsó sorba az ablak mellé. Nem tudtam kik jönnek a kirándulásra, de Nate-re nem számítottam. De ha ő itt van... ki tudja kik jönnek még, biztos az egész társaság...