Nathaniel

Hát nem lepett meg, hogy még mindig nem kaptam levegőt, így nem is küszködtem, hogy több oxygénhez juthassak, ugyanis rettentő nagy fájdalmaim voltak. Úgy éreztem, mintha ezer kardot düfnének át a mellkasomon minden egyes óvatlan mozdulatkor. És miért vagyok ebben az istentelenül világos szobában? Jaaaa, hát persze, már emlékszem. Hol van az a köcsög? Ahogy fel akartam ülni, felordítottam a fájdalomtól, ugyanis majd belehaltam a tüdőmet szorító kellemetlen érzéstől. Na jó. Szerzek egy puskát és inkább lelövöm. Nem kell mozognom, magamnak sem okozok felesleges fájdalmat. Mennyivel jobb? Igen, ezt fogom tenni. És a kezemet sem kell bemocskolnom. Nem úgy, ahogy ő bemocskolta a barátnőmet. Nem is értem egyszerűen, hogy merészelte? Hogy tehette ezt vele? Hiszen ő megmondta, hogy meg fogja kapni, amit akar... de nem hittem volna, hogy valóban egy életre magához láncolja Zoet. És itt is van. Már hallom azt a rettentően idegesítő hangját. Ennél még az is jobb, mikor a villát csikorgatják az üres porcelántányéron. Irritál egyáltalán az a tudat, hogy ez a féreg él. És akkor még neki áll jópofizni. Hát esküszöm legyilkolom. Csak kerüljek ki innen. Nem is. Minek várnám meg. Csak a mentősöknek csinálnék plusz munkát. Itt helyben meggyilkolom.
- Jah, egyben - válaszoltam undokul, majd felé fordítottam megvetést és utálatot sugárzó íriszeimet és nem győztem meggyilkolni a pillantásommal.
- Tudod mit, örülnék neki, ha életed végéig eltiltanának a rendészettől. Azt sem érdemled meg, hogy aktákat tologass egy megkopott íróasztalnál. Képes voltál tönkre tenni az életét... Megöllek Christian még mielőtt kimegyünk innen. Ha te is ennyire elszánt voltál, hogy magadhoz kösd, akkor én miért ne lehetnék elszánt azzal kapcsolatban, hogy kivégezzelek? Véged lesz, mire innen kilépnénk. Megöllek érted? - sziszegtem a férfinek, majd felköhötem és a hófehér plafont kezdtem bámulni. Még nem ölöm meg, még nem ölöm meg, még nem...