Mikor ugyanazt csinálta, amit én pár perccel előbb, csak megforgattam azúrkék szemeimet. Nekem jobban áll a hisztizés. Nem mintha nem lenne így is aranyos de… Értettem, befejeztem.
Már megint ezt csinálja. Nem fogom azt tenni, amit mond. Nem azt mondom, hogy nem szeretném megcsókolni, mert nagyon is, de azért mert ezt csinálja, nem fogom. Csak van annyi önuralmam. Na jó, még sincs akkora, de azért csak ne örüljön magának annyira. Csak egy apró csókot nyomtam a szája szélére, aztán megpróbáltam kibújni az öleléséből. Szó sincs róla, hogy nem éreztem volna ott nagyon jól magamat, de mégis csak egy színházban vagyunk.
- Mit csinálsz…? – nyökögtem felháborodottan, mikor éreztem, hogy egyre több hosszú hajtincs hullik az arcomba, aminek viszont még mindig a fejem tetején kéne lennie. Csodás. Még ezt is szétszedi. De legalább már nem szurkálja a fejemet. De akkor se kéne mindent leszednie rólam. Mikor a maréknyi hajtűt az alattunk ülőkre dobálta csak tenyerembe temettem az arcomat. Ez se normális. Mi van akkor, ha valakibe szépen beleáll? Mehetünk megint szépen a börtönbe és akkor nem elég, hogy apám dühös lesz, hogy már megint mit csináltam, még kérdőre is vonna, hogy miért szálltak ki azok a csattok a hajamból, miközben és egy pasival „üldögéltem” fent a páholyban. Na, arra tényleg semmi szükségem.
Hemsworth következő kérdésére kénytelen voltam tenyeremmel eltakarni a szemét. Hogy a fenébe tud ilyen… ilyen… ilyen perverzül nézni, amitől nekem is igen ferde gondolataim támadnak?! Katasztrófa.
- Először is, befejezed a kísértésemet. Tudom, hogy tisztában vagy azzal, hogy mit művelsz velem. Mekkora szerencse, hogy bizonyos mértékben magasabb az ellenálló képességem, mint másoknak. Másodszor: át fogok öltözni, mert már idegesít ez az izé. Harmadszor pedig megköszönnöm, ha elengednéd a lábamat. – pislogtam rá ártatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése