Zoe

Végem van. Visszamegyek altatóért. Legalább két hatalmas dobozért. Ha Amarilla megtudta, már pedig voltam annyira szerencsétlen és nagyon hülye, hogy nem tettem ezt a szart rögtön a táskámba. Nem megyek vissza az iskolába... nem akarom megtudni, hogy mit gondolnak rólam. Meg kell keresnem Christian... Ha jól emlékszem, azt mondta az apjánál lesz. Remek. Akkor most elmegyek hozzá, megcsinálom a tesztet, aztán... meglátjuk mennyire gyűlöl engem az a mindenható, aki teremtette ezt az egész kuplerájt, amit mi oktondi emberek világegyetemnek nevezünk. 

Egy órányi vezetés után, sikeresen megérkeztem a papírra felírt címre, ahol éppen Christian tanyázik. Én be sem merek menni. Az épület hatalmas volt, de a hatodik emeletet most gyalog tettem meg. Nem érdekelt, hogy így is túl gyorsan dobog a szívem, egyre gyorsabb tempót diktáltam magamnak, majd felérve, megláttam a lakosztály számát. Itt vagyok... be sem merek kopogni. Testemen urrá lett a félelem és ahogy becsöngettem, akkorát nyeltem, hogy félő volt még a szomszéd kontinenseken is meghallják. Szívem a torkomban dobogott és azon izgultam, hogy Christiant itt találjam. Még sem ő nyitott ajtót. 

- Jó estét - hangom megremegett a félelemtől, de már nem futhattam el. - Christian Farrelt keresem. Ön biztosan az édesapja, Nicholas - próbáltam küldeni egy félénk mosolyt a férfi felé, de nem igazán sikerült. 

- Itthon van? Fontos lenne beszélnem vele. Kérem, mondja meg neki, hogy Zoe Crawford keresi - néztem kérlelően a férfire, és csak remélni mertem, hogy Chris nem mesélt rólam és a gondjaimról.