Viviana

„Úgysem tudnék másra gondolni…”

Ez az egy mondat úgy dübörgött a fejemben, mintha ezernyi óriási hangszóróból zengett volna. Te jó ég! Megráztam a fejem. Nem szédülhetek meg ennyitől. Ez kezd egyre rosszabb lenni. Csendesen követtem Natet. Nem érdekelt, hogy hova megyünk, csak az, hogy vele legyek. Na, jó. Most megyek és megkérek valakit, aki utál, hogy vágjon fejbe egy keményfedelű értelmező szótárral. Mégis mi a fene történt velem? Kétségbe vagyok esve. Én nem akartam ezt. Minden sokkal jobb volt, amíg utáltam Hemsworthot és ő is gyűlölt engem. Minden jobb volt, amíg ő meg Zoe együtt voltak. Akkor még teljesen tisztában voltam azzal, hogy mit is akarok az élettől. Most meg… néha már azt se tudom, ki vagyok. És gyűlölöm ezt az érzést. Hogy a szívem olyan hevesen ver, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, minden pillanatban, amikor vele vagyok.

 - Mi volt az első alkalom? – kérdeztem rekedten, miközben bizonytalanul álldogáltam a széke mellett. Mégis mit csináljak most? Taszítsam el magamtól, úgy hogy többet hozzám se akarjon szólni? Ez lenne a legegyszerűbb. Hagytam, hogy magához húzzon és megcsókoljon, de közben agytekervényeim folyamatosan hipergyorsasággal forogtak. A következő kérdésére felmutattam nyolc ujjamat. Aztán visszamerültem gondolataim közé. Azonban, mikor ismét megszólalt megdermedtem. Ezt akartam elkerülni… Ne mondja azt nekem, hogy velem akar lenni! Ne csinálja ezt!  Nagyot nyeltem, majd elhúzódtam tőle és átültem egy üres székre. Lehajtottam fejem és hagytam, hogy hajam az arcomba hulljon. Elvettem tőle az italt, majd idegesen kezdtem el forgatni a poharat a kezemben, majd érintetlenül tettem le az üvegasztalra.

 - Én… nem hiszem, hogy ez jó ötlet, mert…. ez bonyolult. – nyögtem ki nagyokat pislogva. Nem szabad most elgyengülnöm. Elfordítottam a fejemet, majd ajkamat fogaim közé haraptam. 

Nathaniel

- Mert ha elmennék, mi lenne? - kérdeztem miközben megmasszíroztam halántékomat. - Ugysem tudnék másra gondolni... és ha itt vagy, legalább nem kell egyedül hülyének éreznem magam - küldtem fel éegy gunyoros vigyort, majd végig tartva vele a szemkontaktust, kézen fogtam és elkezdtem magam után húzni a legközelebbi kis teázóba. Beérve biccentettem a pincérnek, akit már jó ideje ismertem, így rögtön tudta is mit hozzon. A teraszon leültem az egyik kényelmes fotelba, lábamat pedig keresztbefontam és hosszan kinyújtottam. Ujjaimat tarkómon összekulcsoltam és a egy távoli pontra révedtem, valahol a tenger táncoló habjai mögött. 

- A mondatod első felét pedig, miszerint " valamit kibaszottul elcsesztél", igen éreztem már. Talán két héttel ezelőtt éreztem ezt másodszor, egész eddigi életem során. És nem tudom, hogy megbántam-e amit tettem - vontam hanyagul vállat. - De az biztos, hogy szeretnék jobb lenni. Szarul hangzik az én számból, mi? - csettintettem egyet idegesen nyelvemmel, majd hamuszürke, keserűen csillogó tekintetemet, éhesen járattam végig törékeny testén. - De ehhez szükségem van rád - rántottam le magam mellé és vadul csaptam le ajkaira. Elegem van már abból, hogy tartsam magam az idétlen tervemhez. Aminek már amúgy is vége. Hiszen sikerült amit kitaláltam. De a következő tervem, hogy Viviana Niel önszántából legyen velem, és olyan szerelemmel nézzen rám, ami perzseli a szívemet. De megbántottam... 

- Mennyire haragszol? Mondjuk egy tizes skálán? - vigyorogtam rá bűbájosan és egy hajtincsét többször mutatóujjamra csavartam, majd magamhoz húztam. 

- Mi lenne, ha újra kezdenénk? Úgy az egészet. Minden előítélet nélkül. Csak Te, meg Én. Mert csak magamnak akarlak - suttogtam fülébe, majd a megérkezett italomat magamhoz vettem, és Vivinek is odaadtam az övét. Természetesen semmi alkohol. Most azt akarom, hogy ne azért válaszoljon igennel, mert a vonzerőm és a sármom nagy hatással van rá, hanem mert az tetszik neki, aki valóban vagyok...

Viviana

Összehúzott szemöldökkel pillantottam Nathanielre. Mégis mi a francot akar még?! Ennél idiótábbnak már nem igazán tudom magam érezni. Meg ennél szánalmasabbnak sem. Úgy van, most rohadtul szánalmas, amit csinálok. Ha kicsit is normális lennék, most szépen hátat fordítanék neki és itt hagynám, hogy dögöljön meg egymagában. Annyi a gond, hogy nem érzem magam épelméjűnek. Valószínűleg jól bevágtam a fejem valahova, hogy így bekattantam. Most, nézzük csak sorban: lefeküdtem Hemsworthal, elkerültem, utáltam, kavartunk, depiztem, önszántamból csókoltam vissza és most se megyek el sehova.

 - Hé! Várj már! – kiáltottam utána, mikor sietősen elindult. Na, most meg nem, hogy hagynám elhúzni a francba, még követem is. Elgondolkodva baktattam mellette, miközben a kidíszített kirakatokat bámultam. Lehet, hogy az ünnepekre apámhoz kéne utaznom. Talán, ha nem látnám nap, mint nap, nem lennének ilyen fura gondolataim. Igen, ez jó ötlet.

 - Igen, a miértre. – álltam meg én is, majd karba font kézzel néztem vissza. Minnél tovább beszélt, annál inkább kezdett tudatosulni bennem, hogy Hemsworth is egy idióta. A mondandója végére kissé elnyílt a szám a döbbenettől.

 - Ez… ez most komoly?! Azért kellet két héten keresztül szenvednem, mert csorbát ejtettem azon a fene nagy büszkeségeden?! Ugye csak viccelsz! – tátogtam felháborodottan. Mégis, hogy jött neki az, hogy így próbáljon meg tönkre tenni?! Ez nem fair! Én mégis csak nőből vagyok az istenért! Őt én mégis, hogy a büdös francba tudnám összetörni!

 - És te tudod milyen az, mikor azt hiszed magadról, hogy valamit kibaszottul elcsesztél, aztán kiderül, hogy egy fasz direkt arra játszott, hogy kiborulj?! – kérdeztem vissza összeszorított fogakkal, aztán mikor ott akart hagyni, gondolkodás nélkül rohantam utána és ragadtam meg a karját.

 - Most ne merészelj itt hagyni, megértetted?! Nem teheted! – sziszegtem az arcába kétségbeesetten. Azt hiszem… egyre kevésbé tudom titkolni magam elől is, hogy… szeretem őt…

Nathaniel

Már teljesen meg vagyok bolondulva. Semmit nem tudok már. De, pontosan és céltudatosan, egyetlen dolgot tudok: hogy soha többé nem akarom elengedni Viviana-t. De ezt így nem hozhatom tudomására. Ennél jóval nagyobb a férfiúi büszkeségem, azt pedig vétek lenne elveszíteni.

- Gondolod? - húztam hamiskás mosolyra ajkaimat, miközben végig simítottam arcán. - Te vagy az, aki nagyon jól tudhatja, hogy mikre vagyok képes. De nem ütnélek meg - leheltem halkan és tekintetemet bizonytalanul járattam szemei és rózsaszín szája között.

- Nem tudom. Nincs erre magyarázat - mondtam halkan, miközben elléptem tőle, és kezét is ellöktem magamtól. Két hét elég sok idő volt arra, hogy mindent végig gondoljak vele kapcsolatban. Az már teljesn más kérdés, hogy még magamnak sem mertem bevallani, amit érzek iránta és akarok tőle. Mert egy pasi nem mondhatja el boldog-boldogtalannak, hogy mit érez. Teljesen elgyengülne mások szemében. Kár, hogy ez az elméletem teljesen ellentmond annak az életfelfogásnak, amiben ezidáig hittem. Teljesen össze vagyok zavarodva. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha végre befejezném a gondolkodást. Hiszen nekem miből tartana azt mondanom neki, hogy Viviana tudd meg, hogy szőkségem van rád? Semmiből. Csak ne lennék ennyire, kurvára makacs.

- Gyere - húztam magam után és elindultunk a kirakodott utcákon, ahol orromba kúszott a fenyők illata, melyek katonarendben sorakoztak az üzletek mellett. Karácsony. A szeretet ünnepe. Mekkora hülyeség. Miért kell minden idétlen szokást átvennünk a jenkiktől?

- Szóval a miértre akarsz választ kapni - állapítottam meg nagy komolyan és beharaptam alsó ajkamat, miközben azon gondolkoztam, mit is mondjak neki.

- Nem húzom tovább. Tök felesleges - fordultam szembe Vivivel. - Azt akartam, hogy fájjon, hogy megbosszuljam a szenvtelenkeedésedet. Meg akartam keseríteni az életed. Te mindig visszaszóltál. Melletted mindig kisebbség érzésem volt, bármennyire is hülyén hangzik. De én akartam mindenki felett állni. Nem azt akartam, hogy egy csaj miatt kelljen meghúznom magam. Nem mintha megtettem volna, csak... ez bonyolult. Csak azt akartam, hogy neked fájjon - magyaráztam hevesen gesztikulálva, majd fel-alá kezdtem járkálni, az egyik standnál. Legszívesebben az összes kis mütyürt lesöpörtem volna a földre. 
- De most, hogy láttam, hogy mekkora fájdalmat tudtam okozni, egyszerűen már nem tartottam annyira jó ötletnek. Tudod milyen rossz, mikor bántassz valakit, és úgy érzed, hogy a saját lelkedet téped apró darabokra? Dehogy tudod. És megrémít, amit érzek Viviana. Félek attól, a személytől, akivé válok melletted - kiabáltam kétségbeesve, majd melegítő felsőm kapucniját fejemtetejére kanyarítottam és zsebre vágott kezekkel, hosszú léptekkel indultam tovább. Meg vagyok őrülve!

Viv

 - Jó! Gyerünk, üss meg! Ennél több fájdalmat már úgysem tudsz okozni! – sziszegtem dühösen. Megpróbáltam kirángatni csuklómat a szorításából, de ez nem igazán jött össze. – Benne volt?! Tényleg?! Nem tudtál volna erről engem is tájékoztatni?! Megpróbáltam elhúzódni tőle. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Vagyis, nem akarhattam. Nem szabadott. Rémülten hátráltam a falhoz, mikor közelebb hajolt. Aztán már csak arra eszméltem, hogy ajkaim az enyémre tapadtak. És ott elvesztem. Mohón csókoltam vissza, miközben ujjaimmal végigsimítottam selymes hajtincsein. Már képtelen voltam tagadni magam elől, hogy mit érzek iránta. Pedig… nem szabadott volna. Gyűlölnöm kellett volna azért, amit velem tett. De egyszerűen nem ment.

Mikor ajkaink elváltak zihálva bámultam Nathaniel hátát. Miért csinálja ezt velem? Lehunytam szemeimet, majd egy fájdalmas sóhaj után tettem egy lépést az üzlet ajtaja felé, amin pár perce kijöttünk.

 Bizonytalanul méregettem az előttem álló srácot. Kezére csúsztattam a sajátomat, majd halkan megszólaltam.

 - Mit akarsz még? Miért akarsz tönkretenni engem? Miért nem tudtál valaki mással játszani? Miért nem hagysz békén? – zúdítottam rá az összes kérdést, ami eszembe jutott. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Arra vágytam, hogy minden ugyan úgy legyen, mint két héttel ezelőtt. Mikor megláttam azzal a ribanccal, akiről később kiderült, hogy Darren húga.

Lassan végighúztam ujjaimat ajkain, majd kétségbeesetten fúrtam tekintetemet az ővébe.

Nathaniel

Arcom még pár percig abba az irányba nézett, amerra a pofon után elfordult. Hát remek. Miért kell mindig megütnie?! Miért van az, hogy egy nő szabadon verhet meg egy férfit, viszont ha ez fordítva történik meg, a hülye ringyók már futnak a rendőrségre, hogy feljelentsenek minket, szegény, szerencsétlen pasikat, mert véletlenül többet ittak a kelleténél, és megsimogatták egy nő arcát, aki egészen biztosan meg is érdemelte azt. Most képes és szétveri a tökéletesen kisportolt mellkasomat? Hát normális ez? Ne üssön, mert a fáj. Utálom, ha megütnek. Senkinek nincs hozzá joga.
- Fejezd be - szóltam rá jéghidegen csengő hangon, és csuklójánál fogva kihúztam az üzletből. Itt bent mégsem rendezhetek jelenetet. Különben is, a két kavarógép is tőlünk három méterre hallgatózott.
- Ne üss meg, mert én is megteszem. Megértetted? - kicsit talán keményebben szóltam rá, mint szerettem volna. - Vivi, ez benne volt a pakliban - töröltem le egy kövér könnycseppet tündéri arcáról. Bőre bársonyossága már megint megbolondította az érzékeimet. Végig simítottam arcélén, majd karján és végül közelebb léptem hozzá. Nem is tudtam abban a percben, hogy mit művelek. Hiszen teljesen elvette az eszemet. Csak azt éreztem, hogy megbolondulok, ha most nem csókolom meg. Ajkaim éhesen csaptak le övéire, és hosszú percekig el sem tudtam szakadni tőle. Lehet, hogy erőszakos voltam. De jelen pillanatban, csak azt akartam, hogy az a heves vágy, ami magával ragadott csillapodjon. Mit művelt ez a csaj velem? A csók után ellöktem magamtól, és hátat fordítottam neki. Teljesen össze fogom törni ezzel. Pedig nem akarom mégjobban bántani. Már magam sem tudom, hogy mit akarok.
- Ne menj el, kérlek - léptem ismét közelebb hozzá és gyönyörű arcát két tenyerem közé fogtam. Talán minden álarcomtól megszabadulva, az összes érzelmem kiült arcomra. Volt ott szerelem, szenvedély, bánat, szomorúság, vágy...

Vivi

 - Szállj le Darrenről. – vetettem oda. Hogy merészeli egyáltalán ezt mondani róla, ha nem is ismeri?! Darren az, aki mindent tud róla. Ő az, aki mindig segített, ha baj volt. Nélküle nem tudom mit csináltam volna már számtalan helyzetben. Oldalpillantást vetettem a kacagó Zoera és Darrenre, akik vidáman nézegették az integető hóembert. Ujjammal végigsimítottam a hó gömbök felületén, majd dühösen fordultam Hemsworth felé.

 - Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyeneket mondj nekem?! Semmi, semmi közöd nincs, ahhoz hogy mit csinálok! Engem sem izgat, hogy kit dugtál meg két hét alatt, tehát megköszönnél, ha ugyanennyi érdeklődést mutatnál az én magánéletem után. – sziszegtem dühösen. Annyira szívesen vágtam volna a hülye fejéhez egy üveggömböt. Miért csinálja ezt?! Miért nem tudott egyszerűen elmenni mellettem és nem még jobban kínozni?! Hogy lehet valaki ekkora egy… büdös, szadista görény?!

Mikor ujjai a csuklómra fonódtak, kellemes bizsergés futott végig a testemen. Pár másodpercig döbbenten bámultam ezüstszürke íriszeibe, majd mikor megszólalt, kirántottam karomat a szorításából és ugyanazzal a lendülettel, egy hatalmas pofonnal gazdagítottam. De ennyi még nem volt elég… Kimerült, kétségbeesett voltam és szenvedtem. Minden erőmet összeszedve püföltem apró öleimmel Hemsworth mellkasát.

 - Elegem van belőled! Elegem van! – sikoltottam dühösen. Miért?! Miért voltam ilyen hülye?!

Könnyeim lassan alácsorogtak arcomon.

 - Gyűlöllek… - suttogtam magam elé erőtlenül.

Nathaniel & Zoe

Mióta nem beszéltem Vivianaval, egyre több nő váltotta egymást az ágyamban. Szinte egymás után ugráltak be, aztán már dobtam is ki őket. Minek pazarolnék én egy órával többet egyetlen nőre is. Egyik sem érdemli meg, hogy akár csak rámosolyogjak. Amelyikkel meg együtt tölteném a napjaimat, a szíve aprócska szilánkjait söprögeti ki a szekrénye alól. Az előző héten annyira büszke voltam magamra és meg voltam elégedve tervem kivitelezésével. Most viszont, már csak azért kellenek az üres fejű libák, hogy ne gondoljak arra, mekkora bunkó voltam. Nem is értem, miért gondolkozok ennyit ezen, hiszen most is éppen két csaj van itt, és mind a kettő el van azzal foglalva, hogy a maradék ruhámat is leszedjék rólam. Ezek már elég gyakorlottak és jól is csinálják, csak... nem is tudom, egyik sem Viviana.
- Vége a sex órának - vágódott ki a szobám ajtaja, és egy szőke lányt láttam meg az ajtóban, akinek a fején mikulás sapka díszelgett. Jajj el is felejtettem Zoe mennyire rá van kattanva erre az idétlen ünnepre. De nem értm miért nem a legújabb hapsikájával járja Sydney utcáit, bármiféle fagyöngy után kutatva. És akkor ha ajándékot is vesz... sürgősen ki kell találnom, valami remekbeszabott programot, amit el is hisz. - Süketek vagytok, vagy annál a kócnál, amit hajnak neveztek a fejetek tetjén kell kibasszalak titeket a szobából? Remélem a szakszavak használatával megértitek... - mérte végig undorodva a mellettem terpeszkedő két lányt.
- Este folytatjuk csajok. Most menjetek - kacsintottam rá a két lányra, majd mind a kettőnek a fenekére csaptam és lesütöttem szemeimet, mielőtt Zoe megtalált volna ölni gyilkos pillantásával, amit egészen és összetéveszthetetlenül felém lövelt. - Szia Zizi - Kaptam fel a földről pólómat, majd becsattoltam övemet is.
- Olyan rég csináltunk már együtt valamit. Éppen itt az ideje - vigyorgott rám bűbájosan, miközben kislányos tűz csillogott szemeiben.
- Figyelj, Ziz, én... - kezdtem bele szánakozva, de mikor előhúzta két oldalas ajándék listáját, amit ma meg fog vásárolni, láttam, hogy végem van.

- Nem akarok én karácsonyi ajándékokat vásárolni. Az nem az én műfajom. Én csak kapni szeretem.
- Tudom, de idén kivételt teszel - vigyorgott rám bűbájosan, miközben maga előtt belökdösött az egyik hatalmas karácsonyi díszítéssel ellátott üzletbe.
- Ne mááár. Én a Halukához vagyok hozzá szokva - nyafogtam, de semmi esélyem nem volt, hogy innen kijussak, amíg ki nem húzgálta a  listáján lévő ajándékok mindegyikét.
- Te elmész arra én meg erre - indult meg balra én pedig zsebre dugott kezekkel, cipőm orrát vizsgálgatva sétáltam az üzletben, a sok szar között, amik még arra se jók, hogy felfogják a port. Egyszer csak nagy erőkkel nekem csapódott valaki. Fel sem kellett néznem, hiszen a két héttel ezelőtti éjszaka óta, bőrének selymes illatát, bárhol felismerném.
- Vivi - nyögtem fel, majd kétségbeesetten méregettem a lányt. Most kellene mondanom is valamit? Nem, mert már látom, hogy miért vagyunk itt.
- Csak nem a nyálas képű egyetemista buzi hozott ide? - böktem lenézően Daniel vagy Darielle, vagy mit tudom én hogy hívják nyálas képű ficsúr felé, aki éppen Zoet ölelgette. - Remek. Ki engedte meg ezeknek, hogy szervezkedjenek? - Inkább lenyugszom. Nekem nem kellene ennyire kedvesnek lennem Vivianaval. Na váltsunk.
- És Niel, hányszor döntöttek meg? Az egész iskola tisztában van vele, hogy mekkora ringyó lettél egy hónap alatt. Tökéletes oktatásban vehettél részt - húztam kaján vigyorra ajkaimat. - Ne aggódj, majd veszek neked egy csomag óvszert karácsonyra. Nehogy felcsináljanak a stricieid - Istenem, miért kell olyanokat mondanom neki, amikkel még magamnak is fájdalmat okozok? Mielőtt elmehetett volna, a keze után nyúltam és visszahúztam. De semmit nem mondtam. Nem tudtam. - Jó ribanc leszel... - te vadbarom paraszt, mit művelek?

Viviana

 - Szállj le rólam. Nem érdekel, menj egyedül. Csak menj innen, nem akarok látni senkit. – fúrtam arcomat a párnámba. Már megint rám jött a bőghetnék, Darren meg nem akar békén hagyni. Menjek vele vásárolni, meg segítsek kiválasztani, hogy kinek milyen ajándékot vegyen. Na, persze. Csak azt akarja, hogy végre kimozduljak. Bár van benne valami… már lassan két hete itt poshadok. Olyan vagyok, mint a mosott szar. És valószínűleg úgy is nézek ki.

Már csak arra eszméltem, hogy Darren lerántja rólam a takarót, aztán egy egyszerű mozdulattal felkap és elcipel a fürdőszobáig, ahol aztán rám csapja az ajtót egy „Tíz percet kapsz, hogy rendbe szedd magad” kijelentéssel.

 - Hova megyünk? – kérdeztem, miközben a narancslevemet forgattam a kezemben. Nos, Sydneyben elég fura a karácsony. Minden ugyanúgy ki van díszítve és karácsonyi zene is szól, de egy szem hó sincs. Alig tíz fokkal hűlt le a levegő, szóval most olyan huszonkét-három fok lehet a hőmérséklet. Már ez lesz a harmadik karácsonyom Ausztráliában, de még mindig fura. Európában karácsonykor mindig mindent beborított a hó, az utcákon sült gesztenyét és forralt bort árultak. Ha beültél egy kis kávézóba, annyira meghitt volt a hangulat. De itt közel sem olyan. Az lehet, hogy itt is tombol a vásárlási láz, de nem tölt el olyan kellemes érzés, ha meglátom a boltokban a lehetséges ajándékokat. Hiányzik a hó… Lehet, hogy haza kéne utaznom apámhoz? Végül is a karácsony egy családi ünnep…

 - Vásárolni. – jött a kurta válasz a mellettem sétálótól.

 - Bővebben?

 - Karácsonyi ajándékot vásárolni. – küldött felém egy pimasz mosolyt, majd kézen ragadott és behúzott az egyik hatalmas üzletbe, ami a város egyik különlegessége volt. Csak és kizárólag karácsony idején nyitott ki és csak karácsonyi cuccok voltak benne.

Kíváncsian követtem Darrent.

 - Menj a hógömbökhöz, én megnézek itt valamit. – lökött meg óvatosan a srác az egyik távoli polcsor felé. Vállat vontam, majd elindultam a megadott irány felé. Mikor beléptem a polcok közé elakadt a lélegzetem. Annyira gyönyörű volt, ahogy a több ezer apró gömbön megtörik az ablakon beáradó fény és gyönyörű kristályos fényeket festett a padlóra és a falra is. Mosolyogva emeltem fel az egyik hógömböt. Annyira szép volt. Hetek óta most mosolyogtam először őszintén. Ámulva bámultam az apró tárgyat, miközben lassan lépkedtem hátrafelé. Pár lépés után azonban neki ütköztem valakinek. Kezemből majdnem kiesett a gömb.

 - Ohh, sajnálom, nem figyeltem… - fordultam hátra egy bocsánatkérően, de amint megpillantottam azt, akit majdnem letaroltam arcomról szabályosan lehervadt a mosoly. Összeszorítottam fogaimat, hátrébb léptem, majd szó nélkül hátat fordítottam neki és visszasétáltam a polchoz.

Nem lehetett volna végre egy szép napom?!

Nathaniel

Bevált a tervem. Tervem... ami egy pillanat agyszüleménye volt. Hiszen csak egy szemétláda voltam, aki ért ahhoz, hogy porig alázza az olyan embereket, akik közelebb kerülnek hozzá. Egyébként nem is értem, hogy ez miatt most miért van lelkiismeret furdalásom. Tudtam, hogy ezt akarom majd tenni. Akkor miért érzem úgy, hogy elkövettem életem egyik baklövését? Megérdemelte és kész. Nem kell ezen a témán ennyit lovagolni. Így is túl sokat nyújtottam neki. Más lányokat már az első találkozásunk során megdöntök.... na ez nem volt túlságosan találó hasonlat, hiszen Vivianat is az első randi alkalmával sikerült ágybavinnem. Nem mintha ez nem lenne egy pozitív emlékkép, legalábbis számomra, de neki... hát biztos, hogy soha nem fog nekem szobrot állítani, mint a férfiak mintapéldánya címmel. De nem baj. Még vetettem Vivianara egy csalódott pillantást, de aztán visszafordítottam a tekintetemet Samanthára, aki kényelmesen terpeszkedett el ölemben. Az egyik felem már rég Vivi után szaladt volna  és magához húzta volna, az összes bántó szót visszaszívva, míg a másik tovább keserítette volna életét. És ez az énem látszott győzni.
- De legalább jó nagy - vigyorogtam diadalmasan a lányra, és azt a mérhetetlen fájdalmat, amit eme mondatom váltott ki belőlem, mélyen elraktároztam magamban. Nekem teljesen érdektelennek kell maradnom. - Ki kért arra, hogy gondolkodj? Nem azért vagy itt. Te csak azt csináld, amiért ide lettél hívva. Remélem nem kell elmagyaráznom, hogy mi is az? - vontam fel kérdőn egyik szemöldökömet, majd lábamról lerúgtam a cipőmet és hatalmas erővel neki vágtam a kezembe kerülő párnát a könyves polcnak, melyről legalább tíz könyv, egymás után a földre hullott. Végig hallgattam Samet, de pár percig nem szóltam semmit. Talán attól, hogy összegyűjtöttem a gondolataimat, hogy mit is mondhatnék és egyáltalán, hogy is kezdhetnék hozzá az egészhez. Összeborzoltam szőke tincseimet, majd végig dőltem a kanapén, fejemet pedig Sam ölébe helyeztem. Nem tudtam, hogy ki kellene-e adnom, amit most gondolok, de egy próbát egészen biztos megér.
- Én nem érzek semmit... - kezdtem bele, teszem hozzá rettentően meggondolatlanul, ugyanis ez hülyeség, mert akkor most nem kínlódnék. Hanem élvezném, ahogy szenved. - Az egész zavaros. Én nem vagyok szerelmes. Én nem merek komolyabb kapcsolatot kezdeményezni vele. Mert félek attól, hogy bármit is éreznék iránta. És ha ő is kidob? - néztem segélykérően Samre, de aztán inkább elfordítottam fejemet. - Tudod, te, hogy milyen mikor valakibe fülig szerelmes vagy, és az egyik nap, jön a hajszárítójával és elfujja a rózsaszín ködfelhőket és csak annyit ök oda a végére, hogy csak a barátod akarok lenni. Hát mi vagyok én? Egy kutya? Aki hűségesen végig nézi, hogy az utcai keverékek végig dugják? Hát nem. És ugyan ez lenne nála is. Végülis Zoe és Viviana barátnők. Akkor egyezhet a stílusuk, a gondolkodás módjuk, az életstílusuk... - gondolkodtam el hangosan. - Annyi az egész, hogy túl sok időt töltöttem vele együtt. Sokat szórakoztunk együtt. Sok volt a közösprogram és az ember, akiket jobban ismer, nem tudja annyira könnyen megbánthatja, mint akiket egyébként ki nem állhat. Ennyit az én lelkivilágomról - sóhajtottam fel, de tehetetlenségemben a plafont kezdtem bámulni. - Figyelsz egyáltalán? - lengettem meg kezemet arca előtt, majd egyik hajtincsével arcát kezdtem cirógatni.