Bevált a tervem. Tervem... ami egy pillanat agyszüleménye volt. Hiszen csak egy szemétláda voltam, aki ért ahhoz, hogy porig alázza az olyan embereket, akik közelebb kerülnek hozzá. Egyébként nem is értem, hogy ez miatt most miért van lelkiismeret furdalásom. Tudtam, hogy ezt akarom majd tenni. Akkor miért érzem úgy, hogy elkövettem életem egyik baklövését? Megérdemelte és kész. Nem kell ezen a témán ennyit lovagolni. Így is túl sokat nyújtottam neki. Más lányokat már az első találkozásunk során megdöntök.... na ez nem volt túlságosan találó hasonlat, hiszen Vivianat is az első randi alkalmával sikerült ágybavinnem. Nem mintha ez nem lenne egy pozitív emlékkép, legalábbis számomra, de neki... hát biztos, hogy soha nem fog nekem szobrot állítani, mint a férfiak mintapéldánya címmel. De nem baj. Még vetettem Vivianara egy csalódott pillantást, de aztán visszafordítottam a tekintetemet Samanthára, aki kényelmesen terpeszkedett el ölemben. Az egyik felem már rég Vivi után szaladt volna és magához húzta volna, az összes bántó szót visszaszívva, míg a másik tovább keserítette volna életét. És ez az énem látszott győzni.
- De legalább jó nagy - vigyorogtam diadalmasan a lányra, és azt a mérhetetlen fájdalmat, amit eme mondatom váltott ki belőlem, mélyen elraktároztam magamban. Nekem teljesen érdektelennek kell maradnom. - Ki kért arra, hogy gondolkodj? Nem azért vagy itt. Te csak azt csináld, amiért ide lettél hívva. Remélem nem kell elmagyaráznom, hogy mi is az? - vontam fel kérdőn egyik szemöldökömet, majd lábamról lerúgtam a cipőmet és hatalmas erővel neki vágtam a kezembe kerülő párnát a könyves polcnak, melyről legalább tíz könyv, egymás után a földre hullott. Végig hallgattam Samet, de pár percig nem szóltam semmit. Talán attól, hogy összegyűjtöttem a gondolataimat, hogy mit is mondhatnék és egyáltalán, hogy is kezdhetnék hozzá az egészhez. Összeborzoltam szőke tincseimet, majd végig dőltem a kanapén, fejemet pedig Sam ölébe helyeztem. Nem tudtam, hogy ki kellene-e adnom, amit most gondolok, de egy próbát egészen biztos megér.
- Én nem érzek semmit... - kezdtem bele, teszem hozzá rettentően meggondolatlanul, ugyanis ez hülyeség, mert akkor most nem kínlódnék. Hanem élvezném, ahogy szenved. - Az egész zavaros. Én nem vagyok szerelmes. Én nem merek komolyabb kapcsolatot kezdeményezni vele. Mert félek attól, hogy bármit is éreznék iránta. És ha ő is kidob? - néztem segélykérően Samre, de aztán inkább elfordítottam fejemet. - Tudod, te, hogy milyen mikor valakibe fülig szerelmes vagy, és az egyik nap, jön a hajszárítójával és elfujja a rózsaszín ködfelhőket és csak annyit ök oda a végére, hogy csak a barátod akarok lenni. Hát mi vagyok én? Egy kutya? Aki hűségesen végig nézi, hogy az utcai keverékek végig dugják? Hát nem. És ugyan ez lenne nála is. Végülis Zoe és Viviana barátnők. Akkor egyezhet a stílusuk, a gondolkodás módjuk, az életstílusuk... - gondolkodtam el hangosan. - Annyi az egész, hogy túl sok időt töltöttem vele együtt. Sokat szórakoztunk együtt. Sok volt a közösprogram és az ember, akiket jobban ismer, nem tudja annyira könnyen megbánthatja, mint akiket egyébként ki nem állhat. Ennyit az én lelkivilágomról - sóhajtottam fel, de tehetetlenségemben a plafont kezdtem bámulni. - Figyelsz egyáltalán? - lengettem meg kezemet arca előtt, majd egyik hajtincsével arcát kezdtem cirógatni.
- De legalább jó nagy - vigyorogtam diadalmasan a lányra, és azt a mérhetetlen fájdalmat, amit eme mondatom váltott ki belőlem, mélyen elraktároztam magamban. Nekem teljesen érdektelennek kell maradnom. - Ki kért arra, hogy gondolkodj? Nem azért vagy itt. Te csak azt csináld, amiért ide lettél hívva. Remélem nem kell elmagyaráznom, hogy mi is az? - vontam fel kérdőn egyik szemöldökömet, majd lábamról lerúgtam a cipőmet és hatalmas erővel neki vágtam a kezembe kerülő párnát a könyves polcnak, melyről legalább tíz könyv, egymás után a földre hullott. Végig hallgattam Samet, de pár percig nem szóltam semmit. Talán attól, hogy összegyűjtöttem a gondolataimat, hogy mit is mondhatnék és egyáltalán, hogy is kezdhetnék hozzá az egészhez. Összeborzoltam szőke tincseimet, majd végig dőltem a kanapén, fejemet pedig Sam ölébe helyeztem. Nem tudtam, hogy ki kellene-e adnom, amit most gondolok, de egy próbát egészen biztos megér.
- Én nem érzek semmit... - kezdtem bele, teszem hozzá rettentően meggondolatlanul, ugyanis ez hülyeség, mert akkor most nem kínlódnék. Hanem élvezném, ahogy szenved. - Az egész zavaros. Én nem vagyok szerelmes. Én nem merek komolyabb kapcsolatot kezdeményezni vele. Mert félek attól, hogy bármit is éreznék iránta. És ha ő is kidob? - néztem segélykérően Samre, de aztán inkább elfordítottam fejemet. - Tudod, te, hogy milyen mikor valakibe fülig szerelmes vagy, és az egyik nap, jön a hajszárítójával és elfujja a rózsaszín ködfelhőket és csak annyit ök oda a végére, hogy csak a barátod akarok lenni. Hát mi vagyok én? Egy kutya? Aki hűségesen végig nézi, hogy az utcai keverékek végig dugják? Hát nem. És ugyan ez lenne nála is. Végülis Zoe és Viviana barátnők. Akkor egyezhet a stílusuk, a gondolkodás módjuk, az életstílusuk... - gondolkodtam el hangosan. - Annyi az egész, hogy túl sok időt töltöttem vele együtt. Sokat szórakoztunk együtt. Sok volt a közösprogram és az ember, akiket jobban ismer, nem tudja annyira könnyen megbánthatja, mint akiket egyébként ki nem állhat. Ennyit az én lelkivilágomról - sóhajtottam fel, de tehetetlenségemben a plafont kezdtem bámulni. - Figyelsz egyáltalán? - lengettem meg kezemet arca előtt, majd egyik hajtincsével arcát kezdtem cirógatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése