Zoe & Nathaniel

Most akkor amilyen lassan csak tudok, elszámolok háromig. Egy, kettő ..., négy, öt...
- Mindjárt megyek - kiabáltam le az emeletről, gondosan ügyelve, nehogy szembetalálkozzak tükörképemmel. Emma természetesen szélesen vigyorogva állt a hatalmas gardrób

szekrény oldalát támasztva. Ahogy hátra fordultam, szószerint egy szőke ribanccal találtam szembe magam. Mi az istent művelt ez a csaj? Én úgy, de úgy... most már mindegy. Régen

hordtam ennyire kihívó darabokat. Mostanában már szerettem az egyszerűbb ruhákat, melyek visszafogottabbak. Ez a gönc semmi esetre sem volt visszafogottnak nevezhető. De már

nem vehetem le.
- Figyelj Emma, hiszed vagy sem, de szeretek szingli lenni és nem akarok már ma este összeszedni valakit. Nagyon csinos ez a ruha, de... - próbáltam magyarázkodni elég

szerencsétlenül, ugyanis be kellett vallanom, de tetszett a látvány. Rám fért már egy kis vadság. Egyre inkább jó ötletnek tartottam ezt a ruhát.
- Zoe, indulás. Nem öltözhetsz át és nincs semmi de. Siess vissza, hogy tudj mesélni - lökött ki az aprócska lány az ajtón. Nem értem ő miért nem jön. Alkoholt se iszik, nem cigizik,

nem jár bulizni. Habár, lehet neki a könyvek jelentik a szórakozást, meg a rajzai. Meg kell hagyni, egyszer még jó divattervező lesz belőle.
A lépcső tetéj állva, lejjebb húzgáltam a ruha alját, de semmi értelme nem volt, ugyanis combközépnél sehogy sem ért tovább.
- Kész vagyok, mehetünk - Sétáltam oda Amarilla mellé, majd körbe fordultam, hogy ő is megcsodálhassa legújabb stílusomat. Szokatlan...

Mivel Mira eltűnt, Amarillával indultunk a partyra. Ahogy odaértünk, rögtön megtámadtuk az italospultot. Nem kellett volna. Két kéz indult el ugyan azért a pohár pezsgőért. Ahogy

kezem rákulcsolódott a vékonyfalú üvegpohárra egy selymes kéz érintését éreztem csuklómon. De jó... Miatta nem akartam én ma eljönni, erre még meg sem érkezem, de már itt van és muszáj megint hozzám érnie. Mikor tekintetünk találkozott, próbáltam elszakadni tőle, de nem sikerült. Még mindig nagy hatással van rám. De miért?
- Zoe, annyira örülök, hogy eljöttél - mosolygott rám szélesen, és szinte már könyörgő szemekkel nézett rám, hogy maradjak vele. Miért kell próbálkoznia? Miért kell mindig ennyire nyomulnia?
- Nate, kérlek engedj el - suttogtam neki, és próbáltam kiszabadítani csuklómat erős szorításából.
- Zoe, csak adj még egy esélyt. Ha bármit elrontottam rendbe hozom. Mindent máshogy fogok csinálni. Szeretlek. Tudom, hogy te is. Hiszen mondtad, hallottam. Kérlek, fogadj vissza Zoe. Ebben a két hétben úgy éreztem, hogy üres vagyok. Szeretlek... - Egyre közelebb húzott magához. Valahol még akartam is, hogy megcsókoljon, de csak mert nekem is hiányoztak az éjszakai beszélgetéseink, a viccei, egyszerűen az a tudat, hogy ott van mellettem. Mielőtt azonban megcsókolhatott volna, megragadtam a pezsgős poharat és Nate-re öntöttem a tartalmát.
- Én csak mint barátot, havert vagy mint egy testvért tudnálak szeretni. Értsd meg, hogy el kell felejtened. Annyi lány van. Kérlek, csak próbáld meg elfelejteni ami volt, jó? - simítottam végig arcélén, majd visszatettem a poharat és futólépésben hagytam ott a megszeppent Nate-et.
Átérve egy nyugisabb teremben, megláttam Vivit, ahogy egymagában üldögél a kanapén. Tökéletes társaság lesz. Amint látom neki sincs több kedve itt lenni, mint nekem. Unottan dobtam le magam mellé, majd kiengedtem feltűzött hajamat és hagytam, hogy a göndör tincsek az arcomba hulljanak.
- Vivi... én ki fogok készülni etől hosszútávon - meredtem magam elé megsemmisülve, majd segélykérően néztem a mellettem ücsörgő lányra.