- Persze, hogy jobban tudom - förmedtem rá Sebastianra és tekintetemet vádlón az övébe fúrtam. Neki annyira könnyű bunkónak lenni. Neki ez a génjeiben van. Nem érti meg. Miért értené meg? Csak tudni akarja, hogy utána legyen min csámcsognia. Minden addig jó, amíg senki nem tud rólam semmit, mert addig én szabadon zsarolhatom őket, de így sokkal elővigyázotasabbnek kell lennem, kinek mivel és hogyan tehetek keresztbe, mert félő, hogy kiderül a titkom, arra pedig egyáltalán nem vágyom, hogy mikor elhaladok a folyosón ötszáz sajnálkozó szempár szegeződjön rám. Engem ne sajnáljon senki. Nincs szükségem arra, hogy ezért gyengének tituláljanak. Egy olyan maga tehetetlen csajnak, aki nem képes kiállni magáért. Mert megvédem magam. Már nem vagyok az, aki régen.
- Ha még valaki erről fog beszélni az iskolában, számíts rá, hogy kicsinállak. Eddig csak a szüleim tudták. Ők pedig nem jöttek volna ide, hogy elpletykálják. Te leszel az egyetlen. Leverem rajtad... ha kiderül - sziszegtem a srác képébe, miközben Jonathan hatalmas átéléssel magyarázta el a kronoszómák legfőbb tulajdonságait.
- Hetedik évvégén történt. - A szavak gépiesen jöttek belőlem, de egyszer sem néztem Sebastianra, mégis tudtam, hogy figyel. - Röplabda edzés után, még ott maradtam az öltözőben, megnyertük a meccset. Az ellenfeleink elég súlyos vereséget szenvedtek és ez nem tetszett sem a játékosoknak, sem a szurkolóknak. Nem kellett volna ott maradnom, ugyanis pár srác úgy döntött szétveri az öltözőnket és elviszik a kupát, amit nyertünk. A kupát elrejtettem, nem tudták elvinni, de valami egészen mást igen - hangom elcsuklott. - Akkor ott... miután két srác lelépett, a harmadik azt mondta ő még nem végzett, és majd én szenvedek azért, hogy nem találták meg a serleget. Szenvedtem. Megerőszolt - Az utolsó szót valami különös ridegséggel és érdektelenséggel ejtettem ki, de belül remegtem a félelemtől. Pedig régen volt. - Utána nem volt kedvem semmihez, még élni sem. Gyakran gondoltam rá, hogy egy életre bezárkózom. Abban az évben magántanuló voltam. De ki kellett mennem az utcára és valamit kezdenem kellett magammal. És nem volt mellettem mindig valaki, hogy megvédjen. És ha távolságot tartok, nem bízom magam az emberekre, nem mondok semmit akkor nem bánthatnak... - Utolsó szavaimat inkább csak magam elé suttogtam és finom arcvonásaim is a félelemtől megkeményedtek. Hát most már nem csak én tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése