Viv

Bizonytalanul bámultam az előttem àlló srácra és próbáltam kiolvasni valamit szemeiből. Mi történt az előbb?

Gyengéden tegyerembe fogtam az arcát, majd végigsímitottam mellkasán. Meg akartam kérdezni, hogy mi volt az a dolog az előbb. Hogy mi kavarta fel annyira. De erre szinte esélyem sem volt, nem mintha mást mondhattam volna. Szomjasan csókoltam vissza, majd mikor elváltunk elködösödött tekintettel néztem vissza rá. Megint beszélni akartam, de ismét belém fojtotta a szót. Méghozzá azzal amit ő mondott.

Fogalmam sem volt, hogy kéne értelmeznem a szavait. És még az is rátett egy lapàttal, hogy az én fejem is tele volt zavaros gondolatokkal. Miért mondta ezt? Mit akar? Mièrt pont most? És miért ver ilyen tempóban a szívem? Megannyi kérdés amire nem tudom a választ. Talán az utolsóra még tudnék is felelni, de... nem akarok. Az mindent megváltoztatna. És én nem akarom, hogy bármi másképp legyen, mint most. Mert ez így jó. De valami akkor is hiányzik... valami olyan, aminek nem szabadna. Aminek a hiányát észre se szabadna vennem. De megtettem... megteszem... és valószínűleg még fogom is egy pàrszor... Kivéve, ha megteszem azt, ami orvosolnà ezt az egész problémát. De azt nem tehetem. Félek... Mivan ha ő nem érzi ugyanezt? Nem akarok csalódni... nem akarom, hogy fájjon...

- Én szeret... - kezdtem halkan, majd hirtelen elharaptam a mondatot. - Szeretem, amikor ilyen vagy. - fejeztem be. Máshogy ugyan, mint aminek indult, de így könnyebb lesz... Mindenkinek...