És akkor meghallottam azt a kérdést, amiért fel szoktam robbanni. Ugyis hazudok. Akkor miért kell megkérdezni? Semmi értelme. Ha akarom elmondom, ha meg nem akarom, akkor ugysem nyögök ki egy ártatlan szót sem. Márpedig ehhez senkinek semmi köze sincs, de ha Sebastian még tovább próbálkozik, minden eszembe fog jutni és a két évvel ezelőtti események olyanok lesznek, mintha csak tegnap történtek volna. Arra pedig nincs szükségem, mert akkor visszaállhatok a sírós, hisztizős libák közé. Most miért kell próbálkoznia? És miért akarja ennyire tudni? Eddig senki nem kérdezte meg soha, hogy mi bajom van.
- Sebastian én nem félek senkitől! - Hát, ez sem sikerült valami határozottra, ugyanis hangom megremegett. Ahogy tovább hallgattam, dacosan elfordítottam tekintetemet, ugyanis nem akartam, hogy bármi is kitudódjon. Most miért ül át ide? Azt hiszi, itt elmondom?
- Honnan tudjam, hogy utána nem írod-e meg újságban? Nem bízom benned - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. - Tovább adnád. Miért akarnál, te pont engem meghallgatni? Főleg egy olyan dologról, amit még Nathaniel sem tud - húztam keserű mosolyra telt ajkaimat, majd ekkor megjelent az igazgató. Remek.
- Látod Sebastian, még a sors sem akarja, hogy tovább adjam neked. Elárulnál. Azt pedig nagyon rosszul viselem. - Ahogy elkezdődött az óra, megkövülten figyeltem a tanárt, habár gondolataim egészen máshol jártak. Talán megpróbálhatnám elmondani valakinek. Lehet, hogy nekem is jobb lenne. De pont Sebastiannak? Hát, magam sem tudom mit kellene tennem. Ez még sem olyan téma, amiről szívesen fecseg az ember naphosszat a barátaival.
- Elmondom... - Talán. Persze ezt már csak gondolatban tettem hozzá. Tegyük próbára Sebastiant, ha már ennyire tudnia akarja. Csak nehogy megbánjam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése