Egyre gyakrabban pillantgattam a hatalmas faliórára. Kezdek türelmetlen lenni. Na jó, végig az voltam. Csak magamnak hazudnék azzal, ha tagadnám: Minden percét piszkosul élvezem, amikor vele vagyok. Nem örülök, hogy ezt érzem de… nem tudok mit tenni ellene. Tudom, hogy meg kéne próbálnom ellenállni neki, de nem akarok. Miért nem? Fogalmam sincs. Már csak az hiányozna, hogy féltékeny is legyek. Na, az szörnyű lenne. Akkor minden másodpercben kínozhatna az a borzalmas, gyomorszorító érzés. Hiszen Hemsworthról beszélünk… És egyébkén is… nem is lehetnék féltékeny, hiszen nem áll jogomban annak lenni…
Egy gondterhelt sóhaj szakadt fel a tüdőmből, éppen akkor amikor Hemsworth belépett a terembe. Alig tudtam elfojtani a boldog mosolyt ami mindig önkéntelen kúszott fel az arcomra, ha megláttam. De most sértett és dühös vagyok. Mikor puha ajkai hozzáértek a bőrömhöz szívem kihagyott egy ütemet, aztán a háromszorosára gyorsult. Hihetetlen, hogy így érzem magam a közelében… Nagy levegőt vettem, majd megkeményítettem tekintetemet és (nagy belső erőfeszítések után ugyan) elhúzódtam tőle. Csípőre vágtam apró kezeimet és szúrósan néztem az előttem álló srácra.
- De igenis sokat vártam! Egyszer nem igaz, hogy nem tudnál pontosan odaérni valahova! Nem elég, hogy el akarsz rángatni erre a… erre az izére, de még várnom is kell rád! – replikáztam tettetett felháborodással. Igazából annyira nem is tűnt fel, hogy késett, túlzottan is elmerültem a saját gondolataimban… de ezt neki nem kell tudnia.
- Akkor most megyünk vagy nem? – kérdeztem türelmetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése