Zoe

A poharamban álló színes löttyben úszkáló jégdarabokat ide-oda kavargattam a szívószálammal. Ahoz sem volt kedvem, hogy éljek. Tönkre tettem Nathaniel életét. És kitudja, hogy fogok-e még valaha találni egy olyan férfit, aki ennyire szeret mint ő? Lehet, hogy ez nálam is csak egy aprócska agybaj, hogy nem vagyok szerelmes belé. Szerettem, hogy mindig mellettem volt és számíthattam rá. Most pedig egy életre elege lehet belőlem. Már csak egyet remélek, hogy nem csinál semmit egyedül a tengerparton. Ha miattam bármi baja esne, azt nem tudnám elviselni. Valakinek kellett arra járni. Nem maradhatott egyedül. 

Kiittam a maradék piát a pohárból, majd felálltam az asztaltól és elindultam vissza az iskolába. Szerencsére nem ütött ki, így beszélni is tudtam, tökéletesen tájékozódtam és minden hülye gondolat eszembe jutott, amelyekkel gyötörhettem magam. Úgy döntöttem, most elmegyek a kolégiumba, összepakolom a cuccaimat és visszautazok a reggeli géppel Amerikába, utána pedig soha többet még egy Ausztráliáról szóló könyvet sem fogok a kezembe venni. Mindent elfelejtek. Az eddigi életemet esküszöm becsomagolom, aztán pedig feladom postán és elküldöm a déli sarkra. Nem akarok semmire és senkire emlékezni. Felejtenem kell. 

Az iskola előtt még ledermedtem pár pillanatig. Felnéztem a hatalmas épületre, mely már lassan egy éve az otthonom volt. Minden percemet itt töltöttem és élveztem. De most ennek vége, nekem el kell mennem. Az eddig kezemben tartott papucsot ledobtam magam elé a földre majd belebújtam és felfelé indultam a harmadik emeletre, ahol a szobám volt. Nem volt kedvem liftezni, inkább a lépcsőt használtam. Addig is másra gondoltam. 

A szekrényemből előszedtem a hatalmas utazóbőröndömet, majd el kezdtem beledobálni a ruháimat. Néhány cuccom akaratlanul is a kukában végezte. Ilyenek voltak a Nate-től kapott ajándék tárgyak, vagy a fiú cuccai, melyeket itthagyott és a szerelmes levél, ami most miszlikbe aprítva hevert a szoba minden pontján. A közös képek is követték az ajándékokat, majd lezártam a bőröndömet és szétnéztem az üres helyiségben. Nem öltöztem át, felesleges lett volna. Az éjjeli szekrény széléről felkaptam a rózsaszín telefonomat valamint az autóm kulcsát és bevágtam magam után a szoba ajtaját. Lefelé menet, Amarilláékat vettem észre. Nem volt kedvem hozzájuk. Szemeim kisírtak voltak, borzalmasan nézhettem ki. Valamit mégis el kellett intéznem. A nyakamban lógó medáltól meg kell szabadulnom. Az ajtónál neki ütköztem valakinek. Szőke tincseimet kisöpörtem meggyötört arcomból, majd felnéztem a srácra, aki előttem állt.

- Brendon, menj az utamból. Nem érek rá - szóltam rá ridegen, majd ellöktem és futva mentem az autómhoz. Most kifejezetten nem örültem, hogy a Cabriom teteje lassan záródott, ugyanis így hallottam Brendon hangját. Pár percig a tükörbe meredve néztem magamat, majd egy határozott mozdulattal letéptem a nyakláncot a nyakamból. 

- Brendon, menj előlem, mert nem fogok megállni. Dolgom van - sziszegtem a srácnak, de nem mozdult az autó elől. 


Zoe autója