Megsemmisülve bámultam a tenger vad hullámait. Ezt most csak álmodtam. Hiszen pár órája még ott feküdt a karjaimban és azt mondta szeret. És én is őt. Pár percen belül felébredek és beszippanthatom szőke hajzuhatagának émelyítő illatát és tudom, hogy ott lesz velem. Mert most felébredek. Miért nem történik semmi?
- Miért? - üvöltöttem fel fájdalmamban, mert azt hittem belehalok abba az ürességbe, amit most a szívem tájékán éreztem. Vissza kell szereznem. Nem teheti ezt velem. Én szeretem. Gondolataim közepette elfeküdtem a homokban és az eget kezdtem bámulni. Ezer meg ezer fényesebbnél fényesebb csillagok ragyogtak a sötét égbolton.
- Zoe? - csillantak fel szemeim, mikor valaki megérintette a vállamat. Csak Amarilla volt. - Csak te vagy? - horkantottam fel fájdalmasan, majd megtöröltem arcomat és a földet tüntettem ki pillantásommal. - Mi az, hogy ugye nem? Csak nem tudtad, hogy Zoe már nem szeret? Esetleg már másba szerelmes? Ki az, aki miatt képes volt dobni? Én szerettem, érted? Világéletemben szerelmes voltam belé. Nem tudom nélküle elképzelni a holnapot. Én ezt nem fogom bírni -hadartam el egy szuszra, majd ekkor hallottam Sebastian gúnyos hangját.
- Persze haver. Alázz csak meg, nyugodtan, tiporj a porba, ha eddig Zoe még nem tette volna meg és nyugodtan írj egy egész cikket a holnapi újságba, hogy Zoe kidobott. Még dedikálom is - köptem gúnyosan, majd elfordítottam arcomat. Nekem ez nem fog menni. Meg kell keresnem őt.
- Amarilla egy ujjal sem érsz hozzá. Se te, se senki. Világos? - sziszegtem indulatosan a lánynak, majd felálltam és lekaptam magamról az ingemet. - Most pedig menj el - köptem ridegen és a tárolóbál elővettem egy surf deszkát, majd egyre beljebb gyalogoltam vele a vízben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése